A sérültek legtöbbje korábban a járóktól elzártan élt, manapság már együtt velük, mégis megdöbbentő közönytől övezve. E közöny, sőt sokszor erőszakos eltaposás mögött pedig - a magyar társadalom általános mentális állapotán túl - a tudatlanság áll. A film a járók szemét kívánja felnyitni, messzemenően kerülve a témából és a nézőpontból következő panaszkodást. Ehelyett szikáran, néhol humorosan, néhol tragikusan követeli azt, ami jár(na) az évente 100 emberrel bővülő sérült "társadalomnak". A film nem a sérültek gettójának akolmelegéből üzen a "kintieknek", sőt, minden kockájával egy valódi integráció lehetőségét, megvalósíthatóságát kívánja felmutatni: ahol a sérülteknek nemcsak fél százaléka dolgozik, ahol szórakozni, élni lehet a többséggel együtt, ahol gazdag emberi kapcsolatok létezhetnek, nemcsak a hospitalizáltság, magány, depresszió. A korábban is filmesként dolgozó rendező maga is kerekes székbe kényszerült: "két élete" e filmben kapcsolódik össze.